2022. április 12., kedd

Vihar

 

Feltámadt a szél. Egyre vadabbul rohan keresztül a tájon. Csak lázad, és őrjöng, mintha gyűlölne minket. Roppant erővel lökdös és tép, szaggatja a tájat. A fák is alig bírják már. Egyik-másik tán vele is repül, ha még jobban feldühödik. Mintha az egész világot magával akarná sodorni… a pusztulásba talán. Odafenn sötétkéken, majd lilán kavarognak a vaskos felhők, aztán komor szürkébe fordul az ég, és elsötétül a táj. Az egész csupán egy pillanat az első villámtól és mennydörgéstől. Hisz az imént még sütött a nap…

Észre sem veszed, és már ömlik is, a szél őrjöng, csapdos, dühöng, tör-zúz… Pusztít mindent, mi útjában áll. Ledöntene minden házat, szabadon eresztve dühét. Hullámokat rajzol az esőfüggönybe. Az óriás cseppektől sötétlik a járda, ázik a föld, fájón nyögnek a levelek, és szerényen hajtanak fejet a gyönge virágok. Most ő az úr; a vihar. Térdre kényszeríti a világot, és, mint sértődött piktor, átfesti a tájat. Haragjának villámai cikáznak mérgesen, egy csattanás, majd zúg, morog, végül nagy sokára halk dörmögésben hal el szava. Mély levegőt vesz, majd megint villan, és megint rád kiált.

Vastag esőfüggönyével végtelennek hitt világod apró zugába zár, és arra kényszerít, hogy önmagadba nézz. Hogy fejet hajts a természet fékevesztett dühe előtt. Látod már, milyen kicsi vagy, és védtelen? Milyen jelentéktelen… Hogy packázol vele, s most mégis hogy húzod össze magad! Csak pislogsz megilletődötten kicsinyke rejtekedből. Pedig ez csak egy egyszerű vihar! Mégis milyen roppant erők csapnak össze a fejed fölött, és zúdítják haragjuk világodra, amelyben azt hitted, mindenható vagy.

Nem vagy te semmi, s életed is pusztán az ő jóindulata. Hatalmassága megdöbbent, és arra késztet, hogy belásd: egy pillanat alatt eltüntethetne, kitéphetne, mint valami gyomot. Öntelten azt hitted, uralhatod a természetet, de vihara most újra rád kiált… Ideje belátnod, te is csak az ő műve vagy. Fölötte nincs hatalmad. Nem volt, és nem is lesz soha.

Az eső kissé elcsendesül, és a szél sem rohan már úgy. Beszűkült világod határait lassacskán kiterjeszti. Az égen rohanó sötét fellegek közt néhány napsugár átsettenkedik. Most láthatod, hogy megváltozott a táj. Leszaggatott levelek, csapzott fák, tépett virágok, elázott pázsit… A természet, most vihar alakjában, kézjegyével látta el a tájat. Majd kissé távolabbról rád villan, és vissza is mordul párszor, hogy tudd; majd még visszajön!

2022. április 1., péntek

Téléji séta sehová

 

A leszálló éj ólmos sötétséggel fedte be a várost. Az ablakokból meleg családi béke fényei mosolyognak, míg idekint csak a szél süvít, és hajamba kap. Csak a maró hideg vág arcomba, csontomig hatol. Szemem előtt kavargó csipkefüggöny, és fehér bársonyszőnyeg terítve lábaim elé, szempillámon egy árva hópehely remeg bizonytalanul, de el nem enged. Csak lépteim monoton zaja kísér, s a gondolataim. Egy lélek sincs körös-körül. Éjfél is elmúlt tán. Csak én gyalogolok, határozott, sietős léptekkel. Mintha volna hová…

Kabátom gallérja felhajtva, s én fejem leszegve igyekszem előre. Sehová. Csak ellen a szélnek, s a féktelen havazásnak. A lágynak tűnő pelyhek szinte tépik a húsom, mintha ezer tűvel szurkálnának, ahogy arcomba csapódnak egymás után. S a vacogtató hideg szinte égeti bőröm, ahogy a hóvihar nekem-nekem ront unos-untalan. Akaratlanul is összébb húzom magam, ahogy a szél olykor kabátom alá kap. Pár vizes tincs a homlokomra tapadt. Kezem mélyen zsebembe csúsztatva, s ökölbe szorul, ahogy a langyos tenyér próbálja melengetni a fagyos ujjakat. Lábaim is átfázva-fájva falják az utat, egyik a másik elé, hogy otthagyjam nyomom a fehér bársonyon − ha követnél, utánam találj. De percek telnek csupán, s a szakadatlan hóesés ellepi már megtett utam.

Megállok egy pillanatra, a szél ismét a hajamba kap, tépi, szaggatja, s mintha azt süvítené; ha megállsz, szétmarlak. Nem törődöm vele, marjon csak! Arcom az ég felé emelem, és csak nézem hosszan az örvénylő hópelyheket, ahogy zavarodottan keringenek, mielőtt leérnek hozzám, hogy arcomba csapódva megpihenjenek egy pillanatra. Így üldöz, hajt engem is az élet, sőt jobban. Megnyugvásom nincsen, mint nekik; megállni, majd elolvadni békésen, lassan, egy langgyá hűlt arcon. S épp így kavarognak gondolataim is, a kérdések és kétségek bennem.

Mint egy társtalan farkas a pusztaságban, az égbe kiáltanám fájdalmam, egész a holdig, hadd vigye a szél, mi újult erővel ront nekem. Csak vonyítanám, ordítanám teli torokból a felgyűlt kínokat… de ajkaimról csak egy erőtlen sóhaj szakad fel, majd elveszik a tágas térben, s ellepi a fentről jövő hófolyam. Már nincs erőm panaszra se. Átfagyva, vacogva, fázva és éhezve… csontig marja húsom a gyötrelem. A téléji társtalanság, a nélküled-levés borzalma. Az otthontalanság iszonyata, a dac: hogy gyűlölöm a telet! Hogy gyűlölök mindent nélküled! Hogy gyűlöllek, amiért nem vagy velem!

Lehajtom fejem, s a fáradt lábak szinte maguktól indulnak tovább a végeláthatatlan úton. A monoton zaj is indul velem, félig elhalva a hószőnyegen. Csak ő kísér, a hideg és a szél, mi elcsendesül néha, de csak, míg erőt gyűjt, hogy aztán nagyokat lökjön rajtam. Mintha azt mondaná: „fordulj vissza, itt nincs helyed”. De megállítani még ő is kevés. Csak megyek tovább, rendületlen, egyenesen a semmibe, ellen a szélnek, hónak, hidegnek, elfáradva bár, de még fel nem adva. Otthoni fények meleg mosolya felé. Mert még hiszem, még bízok. Egyszer talán hazaérkezem. S te kitárt karokkal vársz az út végén, hogy megpihenhessek végre… hogy elolvadjak szíved melegénél, izzó bőrödön.

2022. március 28., hétfő

Önmagamból én

 

A tükörből az arc néha idegenként tekint vissza rám; vonásaiban már nem találom önmagam. Eltűnődöm, vajon hová tűnt belőlem a lendület, a lelkesedés, a mindig tenni akarás. Az életigenlés, a bolondos fiatalság. Hová illant el ajkaimról a mosoly és szemeimből a fény? Mikor párolgott el belőlem ilyen kínzó-maradéktalanul az élet?

Valaha rohanó patak voltam, sebes, tisztavizű. Kacagva-csobogva törtem utam gyökerek, gallyak, kövek és földrögök között. Majd lettem fiatal folyó; bővizű, erős sodrású és olyan eleven. Partjaim közt hömpölyögtem, néha azt sem tudván merre, mi cél felé, de haladtam szüntelen. Áradtam is olykor, mikor a vizek jégbilincsét feloldotta a nap. Igéztem, ihlettem, sodortam; hol rombolva, hol építve, de bárhogyan is – téve.

Most kiszélesedett medremben, megszelídülve csak haladok, lassan, mint az idő, mikor várunk valamit. Sietnem nincs hova. Nem vonzanak már az új tájak, nem hív gátat törni vágy. Csak haladok kedvtelenül, lomhán, cipelve ólmos hulladékom: erdők elvesztett gallyait, szeméttelepek mocskát, fájó idők, bánatok könnyeit, saját elfúló sóhajom, a halálba menekülők utolsó jajszavát. Nyugodt, sima vizem szenvtelen tükrözi az eget; olykor komor fellegek hadát, máskor szikrázó napot. Nem csipkézem már a képet szertelen csacsogva műalkotásommá… csupán visszatükrözöm.

Csak megyek – nap nap után, ugyanúgy – monoton. S vágyam csak megérkezni. Valahol előttem ott a tenger, tudom! Lágy vizébe tolulni vágyom; eggyé válni a végtelennel, hogy már mennem se kelljen, csak sodorjon hulláma, hogy feloldódjak, semmivé váljak benne. Oda tartok, s addig is egyéb cél és vágy híján olykor magamban elmerengek: vajon mikor, hogyan, mitől lettem ez a céltalan vén folyó? Melyik gát tört meg, melyik táj lohasztotta kedvem? Melyik sziklapart hasította ki lelkem zubogó vizem tajtékai közül? Vajon mikor tűntem el önmagamból éppen én?

2022. március 26., szombat

Lassan múlok el

 

Lassan múlok el, mint a letépett virág. Nem erről álmodtam, míg a természet lágy karja gyengéden, féltőn nevelgetett. Látod, milyen az ember? Nem éri be azzal, hogy csodálja; csak nézze – ő magáénak akarja; letépni, hazavinni – birtokolni. S most… egy vázányi friss víz az éltető föld helyett.

Tündöklöm még ugyan pár kósza pillanatig, de ez csupán látszat-létezés. Gyökeremtől eltépve máris halott vagyok. Üres. Csak szirmaimig lassabban jut el a vég. Egyre kevesebb bennem a szín, az illat… a mosoly, a dal, a fény. Az élet. A szobába zárva nem simogat többé a szél, s a napot is csak az ablakon át nézhetem, míg ő lassan odébb vonul, majd árnyék vetül rám – halotti lepel. Távoli már a vidám madár-csacsogás, a hűs harmat, a méhe-zümmögés. Hallom még, és érzem illatát, de el már nem érhetem. Ezért is hajtom le fejem – néma, könnytelen zokogás. Odakint élhettem volna még!

Ordíthatnék, de úgysem hallanál. Gyűlölhetnélek, de csak szánni tudlak. Sekélyes vagy és önző, s vajon milyen életed lehet ott, hol a szobád dísze egy hallott?

Nekem otthonom volt az egész világ; a föld, a víz, az ég – a szél vitte illatom, s hajnalonként harmat fürdetett. Melengetett a napfény, a szellővel táncoltam, s a Hold dalolt altatót. S most… könnytelen-némán zokogom végig a saját ravatalom. Nekem susogó zöld gyep volt a szőnyegem, csillagos égbolt a mennyezetem, s az élet festett nekem örökmozgó képeket; madarak röptét, villongó vihart, úszó felleget. Talán ezt irigyelted tőlem? Ezt nem zárhatod be a négy fal közé!

Hogy „gondoskodj” rólam, friss vizet hozol reggelenként, de csak elnyújtod még egy kicsit – már tengernyi vízben is elhervadnék. Illatom lassan elillan, színem is fakul, majd lehullnak szirmaim, leveleim zörögve törnek – így már nem tetszem neked. Pedig a te műved!

A szemétkosárba dobsz, hogy megszabadulj szikkadt holttestemtől – s idővel majd oda kerülök megint; a lágy földbe, hogy magamból tápláljam virágtestvéreim. Jaj, de sejtjeimben már ott lesz élet-sóvárgásom, vízbe fojtott szomjam, napfény-vágyódásom… Ej, de szomorú lesz az a sok virág!

2022. március 24., csütörtök

Tenyered

 

Tenyeredben a titkos vonalak, nagy gonddal beégetve, vésve − sorsod hírnökei. Hiszed, vagy nem, de ott van minden. Nem érted talán a titkos jeleket, de nekem nyitott könyv vagy. Úgy olvasok benned, mintha egy tudattalan hangod önként beszélne. Tenyeredben a jelek, dombok és barázdák mesélik sorsod és titkaid. S a jövendőd. Titkos vágyaid és félelmeid is ott vannak mind, sorban leírva. A még el nem dőlt dolgok vonalai, mint egy térkép; mehetsz erre is, arra is… S a megváltoztathatatlanok rendíthetetlen kőszobrai.

Kezedben egy egész világ, tenyeredben te magad, megrajzolva a finom bőrben, magaddal hordod a sorsodat. Ujjaid hegyétől a csuklódig vezet végig a krónika, s jövendölés. Ott a szívvonal, az életutad, s hogy előtted még mennyi év. Testednek mélyén elrejtett dolgok tárulnak fel, ha szétnyitod kezed, egyetlen pillantásból megmondom, ki vagy, s miféle cél felé vezet a lét. Hogy mi bánt, mi kínoz, mi vár még rád. Tudom azt is, mit te magad sem. Tudlak, értelek, tenyeredből olvaslak ki.

Múltad, jövőd és jelened; ott van minden egy tenyérben. Hatalmas erők, mindenható művészek vázolták remeküket bőrödbe, s a műalkotás te magad vagy, életre kelve önnön tenyeredből. Még alakulva, formálódva, megírt utad járva a vázlat alapján. Még be nem fejezett, még be nem végzett, de egyedi, felül nem múlható műremek.

2022. március 18., péntek

Éhség

 Nem mozdult. Egész beleveszett az éj sötétjébe, csak szemei – mint két borostyánkő – árulhatták volna el, de amint a lány közelebb ért, azokat is becsukta, így végképp eggyé vált az éjszakával. A része lett. Izmos teste úgy simult a bokrok mögött álló fehér kőfalhoz, mintha abból nőtt volna ki. Mintha csak egy dombormű lenne, valami, ami oda való… A Hold gyengéd ezüstsugarai finoman cirógatták fehér bőrét. Továbbra is szinte teljesen mozdulatlanul, mélyet lélegzett; magába szívta a közeledő hajnal oly ismerős illatát. Betöltötte érzékeit a fűszálakon remegő harmatcseppek, a vén fák törzsén a moha, távolabbról a rózsabokrok, a közeli tó partján a nedves föld és kövek, valamint a lány szolid parfümillatának elegye. A szépség illata lebegett a lány után, ahogy apró, de sietős léptekkel elhaladt előtte. Cipőjének tűsarkai sűrűn koppantak a keskeny járda kövén, visszhangozva az éj csendjében. Hagyta, hadd távolodjon el egy kicsit, közben, mintegy étvágygerjesztőként ismét mélyen magába szívta a finom, szűzies illatot. Szemei szinte ragyogtak, ahogy szemhéjait lassan újra felnyitotta. Majd egyetlen villanás alatt már ott is termett mögötte. A lány megérezhetett, vagy meghallhatott valamit, mert hirtelen riadtan megtorpant. Alacsony volt, törékeny. Hosszú, sötét haja lágy hullámokban omlott a vállára, majd onnan le, majdnem a derekáig. Micsoda felelőtlenség! – gondolta. – Egy fiatal, csinos nő, ilyenkor, egyedül… ezen a környéken.

A lány lassan fordult meg, miközben apró, de egyre erősödő remegés uralkodott el tagjain. Szemei hatalmasra nyíltak, ahogy lassan felnézett rá, majd az arcát is felé emelte, és ajkai már nyíltak is… A kitörni készülő sikoly azonban már nem hagyhatta el őket.

– Shhh – csitította, habár a lány addigra már bűvös tekintete fogságába esett; se mozdulni, se szólni nem tudott, bárhogy szeretett volna sikoltva rohanni az alabástromszín bőrű, sárgásan ragyogó szemű idegen elől. A vámpír kissé oldalra döntötte a fejét, csak lassan, közben holtsápadt arcára egy hátborzongatóan hideg mosoly ült ki. Annyira gyönyörű volt, olyan törékeny, védtelen, sebezhető. Formás, szép ívű ajkai résnyire még mindig nyitva voltak, még mindig tágra nyílt szemekkel, rettegéssel telt tekintettel meredt a vámpírra, szeme sarkában pedig egy könnycsepp remegett. Szegény, ártatlan teremtés – gondolta. Épp csak rosszkor volt rossz helyen. Minden bizonnyal meg is sajnálta volna, a szíve szakadt volna meg érte… ha még lett volna szíve. De az a szerv, mely valamikor teste motorjaként oly erősen, szívósan dobogott, mára pusztán egy jégtömb volt. Így őt sem érdekelte más, csak a lány nyakán az ütőér íncsiklandó pulzálása, csak a zsigerei legmélyéről előtörő elemi erejű vágy, melyet egyedül a vér csillapíthatott. Csak az egyre erősödő fájdalom, amint a gyomra összeszűkülve görcsbe rándult, csak az elviselhetetlenségig fokozódó viszkető bizsergés az ínyében, ahogy a szemfogai egyre csak nőttek, már kikandikálva ajkai mögül. Tudata beszűkült, s abban a pillanatban eltűnt belőle a legcsekélyebb nyoma is egykori emberi mivoltának. Csak az ösztön volt, az éhség, csak az elviselhetetlen, pusztító vágy…

A tűhegyes fogak könnyedén hatoltak át a lány finom bőrén, őt pedig máris hatalmába kerítette a már-már kéjes bódulat, amint a fémes íz szétáradt a szájában, majd a vér melege belülről egyre inkább elborította a testét. A melegség egyre inkább szétáradt benne, minden pórusába. A kínzó éhség tovaillant, s ő máris új erőre kapott. Az imént még a lány ereiben áramló vér immár az ő része lett, az utolsó cseppig, néhány pillanatra ismét a valódi élet illúzióját adva. Megint a lányra nézett. Alig pár pillanattal korábban még szép volt, riadt és annyira eleven… Most már halott volt, holtabb, mint ő; tekintete üres, bőre szürkésfehér, teste; minden izma ernyedt. Talán meg is sajnálta volna, talán a szíve szakadt volna meg érte… Így viszont csak – mint az elfogyasztott uzsonna kiürült zacskóját – félre dobta az élettelen testet, és már el is tűnt a közelgő hajnal elől.

2022. március 14., hétfő

Az enyém vagy

Mint éhes farkas tépi az elejtett vad

Még meleg húsát, s fogára tapad

A vér, a szenny, mégis rátámad

Arra, ki zsákmánya felé kap − 

Épp úgy te is az enyém vagy

S én is őrizlek − csak magamnak −−

 

Csak övé lehet, szaggatja, falja

Mit meghagy belőle, azt elássa

Hogy ha az éhség újra bántja

Megkeresse, s felzabálja −

Elrejtlek én is meleg szobámba

Hogy soha senki meg ne lássa

 

Áldozatom meg ne találja

Rajtam kívül senki meg ne kívánja

Ez lett hát szerelmem átka

Hogy rajtam kívül senki másra

Soha nem nézhetsz már, hiába

Lenne más rab-szíved vágya −

 

És ahogy csontot ér a nagy

Metszőfog, a fenevad

Tovább, erősebben harap −

Ha te is úgy érzed egy nap

Hogy elmennél, folytatnád utad

Én százszor erősebben foglak

 

Bármerre mennél, visszatartalak

Nem adhatlak senki másnak −

Mint ahogy az éhes farkas

Ha kell, öl, másnak nem ad

Soha, csak övé az elejtett vad −

Így te is egyedül csak az enyém vagy!

 

2022. március 10., csütörtök

Időhányás-jelentés

 

Hazánkban a hét további részében várhatóan csökken az időjárás. Az eső már most is több helyütt elázott, napközben pedig tovább folytatódik a hőmérő higanyszála. A délnyugati órákban a keletről érkező atomfelhő felszakadozik és több órás napszúrásra is számíthatunk. Az északnyugatról érkező szőke ciklonok említésre sem méltóak, azonban a délről jövő Antikrisztusokkal nem árt vigyázni. A frontérzékenyek kétszer is gondolják meg, mert a kormány szeptember 1-jétől bevezeti a frontadót.  Magas az UVA, UVB, URH és radioaktív sugárzás, ezért reggel 4 és este 11 óra között lehetőség szerint ne tartózkodjunk odakint. Ha mégis ki kell mennünk a szabadba, semmiképp se feledkezzünk meg a folyadékpótlásról és a megfelelő védekezésről. Országszerte gyenge északkeleti szél várható, ami az éjszakai szórakozóhelyeken viharos lökésekké erősödhet. A nappali hőmérséklet -39 és +72 °C között várható, az éjszakai órákban helyenként felforrósodhat a hangulat. A holnapi időjárásról bővebben holnapután tudunk mesélni. A jövő hét eleje az érdeklődés hiányára való tekintettel elmarad.

2022. március 7., hétfő

Csak akkor mondd...!

 

Mintha testedből egy tébolyult próbálna

Vadul dühöngve kitörni a világba

És éles körmeit vájná a szívedbe

Belülről tépne, szaggatna, feszítene

 

Ha testeden végighasít a fájdalom

Ha boldogságodból fakad a bánatod

Ha érzed, hogy örökkön örökké kell ő

Fontosabb neked, mint a víz, a levegő

 

Haldokolnál − ez volna utolsó szavad

Ha érzed, hogy a szíved rögtön megszakad

Amikor feszít és szaggat kegyetlenül

És talán már meg is haltál ott legbelül

 

Ha már üvöltenéd, hogy mindenki tudja

Ha a testedből − mint egy démon − kibújna

Beleőrülsz, ha ajkadra nem veheted

Csakis akkor mondd egy nőnek, hogy szereted!

 

2022. március 3., csütörtök

Ég veled!

 

Könnybe fúlnak a sóhajok

Sírok, de azért jól vagyok

Nincs szükség rá, hogy féltsetek

 

Kísértenek égkék álmok

Égszínkék szemeket látok

De most már lassan ébredek

 

Lassan eltűnik annyi vágy

Amely váratlan rám talált

Mikor megfogtam két kezed

 

Égre nézek − ismerős kép

Épp ilyen volt, emlékszem még

Mikor megláttam két szemed

 

Régen volt már − olyan távol

Mikor szívünk egymásért lángolt

Most csak annyit mondok; ég veled!

2022. február 25., péntek

Csiszolatlan gyémánt

Ócska díszlete egy színháznak

Amelyet már rég bezártak

Ahogy porosodik egyre

Fekszem én is elfeledve

 

Mint egy törött üvegdarab

Melyen meg-megcsillan a nap

Úgy heverek lenn a porban

Mint halott a koporsóban

 

Engem senki nem vesz észre

Egyedül te veszel kézbe

Ujjaid úgy fonnak körbe

Bajom esik − félnél tőle

 

Aztán messze eldob kezed

S én megint itt lenn heverek

Gondolod, csak ócska kacat

Ami régről még itt maradt

 

Messzire eldob a kezed

Hiszen még csak nem is sejted −

Nem üveg az lenn a porban

Gyémánt −− csak épp csiszolatlan



Kalocsay Rica

2022. február 23., szerda

Puszta

 

Kietlen puszta − sivár és üres

Sehol egy fűszál, vagy madárraj

Nincs, ami szép, és nincs, ami kedves

Itt tompán elhal a vidám dal

 

Felzabál mindent a végtelen tér

A semmi, mi hideg és halott

Mint − amikor már közeleg az éj −

A sötét fojtja meg a napot

 

Bágyadtan remegő délibábok

Szikkadt talaj, kemény és durva

Kínoz és elborzaszt, amit látok

Hisz tulajdon szívem e puszta


-Kalocsay Rica-

2022. február 13., vasárnap

A város

 

Nyüzsög, pezseg, forog, zajong, örvénylik, világít, vibrál, él és lüktet ez a város. Hangjaival, fényeivel beszippant, hogy többé nem menekülsz. Ezerszemű betonóriásai föléd nyúlnak, rád telepszenek: bekebelez, magába zár, magába olvaszt. A része leszel. Megmutatja, milyen kicsi vagy. Csak egy aprócska sejt. De benne! Testének része. Lüktetésére dobban a szíved, és pörögsz, és nyüzsögsz, és élsz, mint még soha. Nappal közönyös arccal, rohanva, szinte gépiesen, monoton létezve. A tömegbe olvadva, láthatatlanná válva. Éjjel magadból kivetkőzve, csak hagyva, hogy sodorjon, vezessen, az sem számít, hova. Hogy előhívja azt az éned, amelyről nem is tudtál addig. Szinte megbontja tudatod, de nem bánod, nem számít. Mert élsz, mint korábban még soha. És sosem alszol. Mert a város sem alszik.

Itt nem vagy idegen, bárhonnan jöttél is, tulajdon gyermekeként keblére ölel, s mint jó anya, már táplál is. És táplálkozik, lélegzik, dalol és táncol. Megsemmisít, majd újjáéleszt. Erős és büszke, akár hantjából is feltámad, ha kell. Ezer arca van, millió színe, dallama van, saját hangja, és hív, el nem ereszt. Egyszer csodálod, máskor megrémít, néha elborzaszt, máskor úgy érzed, őt kerested mindig. Elhagyhatod, akár a világ másik felére is futhatsz, ő mégsem ereszt többé. Gondolataid visszajárnak bárhonnan, és álmodban is újra itt vagy. Lármáját vágyod a csendben, forgatagát keresed a kihalt térben, fényeit kívánod a sötétben, s a nyugalom már túl üres. Nélküle semmi sem ugyanaz. Ha egyszer megérintett, örökre rabja maradsz.

Napjaid megszokott ütemébe újra és újra belezavar túlpörgött ritmusa. Megdermedsz egy pillanatra, tekinteted a semmibe réved − már ott sem vagy igazán. Itt vagy − nem menekülsz soha. Egy külön világ, szinte másik bolygó. Óriási és energikus. Nevére hatalmasat dobban a szíved, szemed felcsillan – máris indulnál vissza. Félsz tőle, mégis vágyod. És halkan, talán észre sem veszed, dúdolgatsz egy régi dalt: New York, New York…

 -Kalocsay Rica-