Vihar

 

Feltámadt a szél. Egyre vadabbul rohan keresztül a tájon. Csak lázad, és őrjöng, mintha gyűlölne minket. Roppant erővel lökdös és tép, szaggatja a tájat. A fák is alig bírják már. Egyik-másik tán vele is repül, ha még jobban feldühödik. Mintha az egész világot magával akarná sodorni… a pusztulásba talán. Odafenn sötétkéken, majd lilán kavarognak a vaskos felhők, aztán komor szürkébe fordul az ég, és elsötétül a táj. Az egész csupán egy pillanat az első villámtól és mennydörgéstől. Hisz az imént még sütött a nap…

Észre sem veszed, és már ömlik is, a szél őrjöng, csapdos, dühöng, tör-zúz… Pusztít mindent, mi útjában áll. Ledöntene minden házat, szabadon eresztve dühét. Hullámokat rajzol az esőfüggönybe. Az óriás cseppektől sötétlik a járda, ázik a föld, fájón nyögnek a levelek, és szerényen hajtanak fejet a gyönge virágok. Most ő az úr; a vihar. Térdre kényszeríti a világot, és, mint sértődött piktor, átfesti a tájat. Haragjának villámai cikáznak mérgesen, egy csattanás, majd zúg, morog, végül nagy sokára halk dörmögésben hal el szava. Mély levegőt vesz, majd megint villan, és megint rád kiált.

Vastag esőfüggönyével végtelennek hitt világod apró zugába zár, és arra kényszerít, hogy önmagadba nézz. Hogy fejet hajts a természet fékevesztett dühe előtt. Látod már, milyen kicsi vagy, és védtelen? Milyen jelentéktelen… Hogy packázol vele, s most mégis hogy húzod össze magad! Csak pislogsz megilletődötten kicsinyke rejtekedből. Pedig ez csak egy egyszerű vihar! Mégis milyen roppant erők csapnak össze a fejed fölött, és zúdítják haragjuk világodra, amelyben azt hitted, mindenható vagy.

Nem vagy te semmi, s életed is pusztán az ő jóindulata. Hatalmassága megdöbbent, és arra késztet, hogy belásd: egy pillanat alatt eltüntethetne, kitéphetne, mint valami gyomot. Öntelten azt hitted, uralhatod a természetet, de vihara most újra rád kiált… Ideje belátnod, te is csak az ő műve vagy. Fölötte nincs hatalmad. Nem volt, és nem is lesz soha.

Az eső kissé elcsendesül, és a szél sem rohan már úgy. Beszűkült világod határait lassacskán kiterjeszti. Az égen rohanó sötét fellegek közt néhány napsugár átsettenkedik. Most láthatod, hogy megváltozott a táj. Leszaggatott levelek, csapzott fák, tépett virágok, elázott pázsit… A természet, most vihar alakjában, kézjegyével látta el a tájat. Majd kissé távolabbról rád villan, és vissza is mordul párszor, hogy tudd; majd még visszajön!

Téléji séta sehová

 

A leszálló éj ólmos sötétséggel fedte be a várost. Az ablakokból meleg családi béke fényei mosolyognak, míg idekint csak a szél süvít, és hajamba kap. Csak a maró hideg vág arcomba, csontomig hatol. Szemem előtt kavargó csipkefüggöny, és fehér bársonyszőnyeg terítve lábaim elé, szempillámon egy árva hópehely remeg bizonytalanul, de el nem enged. Csak lépteim monoton zaja kísér, s a gondolataim. Egy lélek sincs körös-körül. Éjfél is elmúlt tán. Csak én gyalogolok, határozott, sietős léptekkel. Mintha volna hová…

Kabátom gallérja felhajtva, s én fejem leszegve igyekszem előre. Sehová. Csak ellen a szélnek, s a féktelen havazásnak. A lágynak tűnő pelyhek szinte tépik a húsom, mintha ezer tűvel szurkálnának, ahogy arcomba csapódnak egymás után. S a vacogtató hideg szinte égeti bőröm, ahogy a hóvihar nekem-nekem ront unos-untalan. Akaratlanul is összébb húzom magam, ahogy a szél olykor kabátom alá kap. Pár vizes tincs a homlokomra tapadt. Kezem mélyen zsebembe csúsztatva, s ökölbe szorul, ahogy a langyos tenyér próbálja melengetni a fagyos ujjakat. Lábaim is átfázva-fájva falják az utat, egyik a másik elé, hogy otthagyjam nyomom a fehér bársonyon − ha követnél, utánam találj. De percek telnek csupán, s a szakadatlan hóesés ellepi már megtett utam.

Megállok egy pillanatra, a szél ismét a hajamba kap, tépi, szaggatja, s mintha azt süvítené; ha megállsz, szétmarlak. Nem törődöm vele, marjon csak! Arcom az ég felé emelem, és csak nézem hosszan az örvénylő hópelyheket, ahogy zavarodottan keringenek, mielőtt leérnek hozzám, hogy arcomba csapódva megpihenjenek egy pillanatra. Így üldöz, hajt engem is az élet, sőt jobban. Megnyugvásom nincsen, mint nekik; megállni, majd elolvadni békésen, lassan, egy langgyá hűlt arcon. S épp így kavarognak gondolataim is, a kérdések és kétségek bennem.

Mint egy társtalan farkas a pusztaságban, az égbe kiáltanám fájdalmam, egész a holdig, hadd vigye a szél, mi újult erővel ront nekem. Csak vonyítanám, ordítanám teli torokból a felgyűlt kínokat… de ajkaimról csak egy erőtlen sóhaj szakad fel, majd elveszik a tágas térben, s ellepi a fentről jövő hófolyam. Már nincs erőm panaszra se. Átfagyva, vacogva, fázva és éhezve… csontig marja húsom a gyötrelem. A téléji társtalanság, a nélküled-levés borzalma. Az otthontalanság iszonyata, a dac: hogy gyűlölöm a telet! Hogy gyűlölök mindent nélküled! Hogy gyűlöllek, amiért nem vagy velem!

Lehajtom fejem, s a fáradt lábak szinte maguktól indulnak tovább a végeláthatatlan úton. A monoton zaj is indul velem, félig elhalva a hószőnyegen. Csak ő kísér, a hideg és a szél, mi elcsendesül néha, de csak, míg erőt gyűjt, hogy aztán nagyokat lökjön rajtam. Mintha azt mondaná: „fordulj vissza, itt nincs helyed”. De megállítani még ő is kevés. Csak megyek tovább, rendületlen, egyenesen a semmibe, ellen a szélnek, hónak, hidegnek, elfáradva bár, de még fel nem adva. Otthoni fények meleg mosolya felé. Mert még hiszem, még bízok. Egyszer talán hazaérkezem. S te kitárt karokkal vársz az út végén, hogy megpihenhessek végre… hogy elolvadjak szíved melegénél, izzó bőrödön.