A leszálló éj ólmos sötétséggel fedte be a várost. Az ablakokból meleg
családi béke fényei mosolyognak, míg idekint csak a szél süvít, és hajamba kap.
Csak a maró hideg vág arcomba, csontomig hatol. Szemem előtt kavargó
csipkefüggöny, és fehér bársonyszőnyeg terítve lábaim elé, szempillámon egy
árva hópehely remeg bizonytalanul, de el nem enged. Csak lépteim monoton zaja
kísér, s a gondolataim. Egy lélek sincs körös-körül. Éjfél is elmúlt tán. Csak
én gyalogolok, határozott, sietős léptekkel. Mintha volna hová…
Kabátom gallérja felhajtva, s én fejem leszegve igyekszem előre. Sehová.
Csak ellen a szélnek, s a féktelen havazásnak. A lágynak tűnő pelyhek szinte
tépik a húsom, mintha ezer tűvel szurkálnának, ahogy arcomba csapódnak egymás
után. S a vacogtató hideg szinte égeti bőröm, ahogy a hóvihar nekem-nekem ront
unos-untalan. Akaratlanul is összébb húzom magam, ahogy a szél olykor kabátom
alá kap. Pár vizes tincs a homlokomra tapadt. Kezem mélyen zsebembe csúsztatva,
s ökölbe szorul, ahogy a langyos tenyér próbálja melengetni a fagyos ujjakat. Lábaim
is átfázva-fájva falják az utat, egyik a másik elé, hogy otthagyjam nyomom a
fehér bársonyon − ha követnél, utánam találj. De percek telnek csupán, s a
szakadatlan hóesés ellepi már megtett utam.
Megállok egy pillanatra, a szél ismét a hajamba kap, tépi, szaggatja, s
mintha azt süvítené; ha megállsz, szétmarlak. Nem törődöm vele, marjon csak!
Arcom az ég felé emelem, és csak nézem hosszan az örvénylő hópelyheket, ahogy
zavarodottan keringenek, mielőtt leérnek hozzám, hogy arcomba csapódva
megpihenjenek egy pillanatra. Így üldöz, hajt engem is az élet, sőt jobban.
Megnyugvásom nincsen, mint nekik; megállni, majd elolvadni békésen, lassan, egy
langgyá hűlt arcon. S épp így kavarognak gondolataim is, a kérdések és kétségek
bennem.
Mint egy társtalan farkas a pusztaságban, az égbe kiáltanám fájdalmam,
egész a holdig, hadd vigye a szél, mi újult erővel ront nekem. Csak vonyítanám,
ordítanám teli torokból a felgyűlt kínokat… de ajkaimról csak egy erőtlen sóhaj
szakad fel, majd elveszik a tágas térben, s ellepi a fentről jövő hófolyam. Már
nincs erőm panaszra se. Átfagyva, vacogva, fázva és éhezve… csontig marja húsom
a gyötrelem. A téléji társtalanság, a nélküled-levés borzalma. Az otthontalanság
iszonyata, a dac: hogy gyűlölöm a telet! Hogy gyűlölök mindent nélküled! Hogy
gyűlöllek, amiért nem vagy velem!
Lehajtom fejem, s a fáradt lábak szinte maguktól indulnak tovább a
végeláthatatlan úton. A monoton zaj is indul velem, félig elhalva a
hószőnyegen. Csak ő kísér, a hideg és a szél, mi elcsendesül néha, de csak, míg
erőt gyűjt, hogy aztán nagyokat lökjön rajtam. Mintha azt mondaná: „fordulj
vissza, itt nincs helyed”. De megállítani még ő is kevés. Csak megyek tovább,
rendületlen, egyenesen a semmibe, ellen a szélnek, hónak, hidegnek, elfáradva
bár, de még fel nem adva. Otthoni fények meleg mosolya felé. Mert még hiszem,
még bízok. Egyszer talán hazaérkezem. S te kitárt karokkal vársz az út végén,
hogy megpihenhessek végre… hogy elolvadjak szíved melegénél, izzó bőrödön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése