Csiszolatlan gyémánt

Ócska díszlete egy színháznak

Amelyet már rég bezártak

Ahogy porosodik egyre

Fekszem én is elfeledve

 

Mint egy törött üvegdarab

Melyen meg-megcsillan a nap

Úgy heverek lenn a porban

Mint halott a koporsóban

 

Engem senki nem vesz észre

Egyedül te veszel kézbe

Ujjaid úgy fonnak körbe

Bajom esik − félnél tőle

 

Aztán messze eldob kezed

S én megint itt lenn heverek

Gondolod, csak ócska kacat

Ami régről még itt maradt

 

Messzire eldob a kezed

Hiszen még csak nem is sejted −

Nem üveg az lenn a porban

Gyémánt −− csak épp csiszolatlan

Kalocsay Rica

Puszta

 

Kietlen puszta − sivár és üres

Sehol egy fűszál, vagy madárraj

Nincs, ami szép, és nincs, ami kedves

Itt tompán elhal a vidám dal

 

Felzabál mindent a végtelen tér

A semmi, mi hideg és halott

Mint − amikor már közeleg az éj −

A sötét fojtja meg a napot

 

Bágyadtan remegő délibábok

Szikkadt talaj, kemény és durva

Kínoz és elborzaszt, amit látok

Hisz tulajdon szívem e puszta

-Kalocsay Rica-

A város

 

Nyüzsög, pezseg, forog, zajong, örvénylik, világít, vibrál, él és lüktet ez a város. Hangjaival, fényeivel beszippant, hogy többé nem menekülsz. Ezerszemű betonóriásai föléd nyúlnak, rád telepszenek: bekebelez, magába zár, magába olvaszt. A része leszel. Megmutatja, milyen kicsi vagy. Csak egy aprócska sejt. De benne! Testének része. Lüktetésére dobban a szíved, és pörögsz, és nyüzsögsz, és élsz, mint még soha. Nappal közönyös arccal, rohanva, szinte gépiesen, monoton létezve. A tömegbe olvadva, láthatatlanná válva. Éjjel magadból kivetkőzve, csak hagyva, hogy sodorjon, vezessen, az sem számít, hova. Hogy előhívja azt az éned, amelyről nem is tudtál addig. Szinte megbontja tudatod, de nem bánod, nem számít. Mert élsz, mint korábban még soha. És sosem alszol. Mert a város sem alszik.

Itt nem vagy idegen, bárhonnan jöttél is, tulajdon gyermekeként keblére ölel, s mint jó anya, már táplál is. És táplálkozik, lélegzik, dalol és táncol. Megsemmisít, majd újjáéleszt. Erős és büszke, akár hantjából is feltámad, ha kell. Ezer arca van, millió színe, dallama van, saját hangja, és hív, el nem ereszt. Egyszer csodálod, máskor megrémít, néha elborzaszt, máskor úgy érzed, őt kerested mindig. Elhagyhatod, akár a világ másik felére is futhatsz, ő mégsem ereszt többé. Gondolataid visszajárnak bárhonnan, és álmodban is újra itt vagy. Lármáját vágyod a csendben, forgatagát keresed a kihalt térben, fényeit kívánod a sötétben, s a nyugalom már túl üres. Nélküle semmi sem ugyanaz. Ha egyszer megérintett, örökre rabja maradsz.

Napjaid megszokott ütemébe újra és újra belezavar túlpörgött ritmusa. Megdermedsz egy pillanatra, tekinteted a semmibe réved − már ott sem vagy igazán. Itt vagy − nem menekülsz soha. Egy külön világ, szinte másik bolygó. Óriási és energikus. Nevére hatalmasat dobban a szíved, szemed felcsillan – máris indulnál vissza. Félsz tőle, mégis vágyod. És halkan, talán észre sem veszed, dúdolgatsz egy régi dalt: New York, New York…

 -Kalocsay Rica-

A fenevad

     A pusztulás földjén járva találtam rá. Vagy ő rám, már nem tudom. Dögét marcangolva morgott, hörgött, csak zabált, szennyes vér csorgott, és húscafatok lógtak koszosfehér fogsorán. Szemében vörös fény izzott, ahogy rám pillantott, orrát ráncolva rám mordult, majd falt tovább. De fél szemét rajtam tartotta. Izmai, egész teste megfeszült, ugrásra készen, ha harcba szállnék, hogy zsákmányát elvegyem. Fülei hátra csapva, állkapcsa, mint valami satu, s a hatalmas metszőfogak csak úgy vájták a vér útját a még meleg testben. Tépte, szaggatta a húst, s már nyelte is. Karmaival támasztotta magát, ahogy a testnek feszült újra és újra a döghalom tetején. Torkán csak úgy csúszott a falat, egyik a másik után, mint akinek sosem elég. Szinte láttam, ahogy nőtt minden falattal a behemót test a csapzott szőr alatt. Néztem sokáig, és ő csak zabált. Fogai, ahogy csontot értek, mordult megint, és küzdött a tetemmel, a csont roppant, és véres pofájába újabb falat került.

Valahogy ismerős volt. Mohósága, az ösztön és düh elegye, az ereje és éhsége… Vonzotta a tekintetem. Majd, ahogy végzett, minden izma még inkább megfeszült, elrugaszkodott, és a levegőben szinte úszva közeledett a roppant test. Mellém ugrott, majd úgy indultunk tovább, együtt, mint két régi jó barát. Sziklák között, szakadékok sötét mélyén, bűzlő mocsarakon át. Az enyészet völgyében, a halál hegyormán. Csak jött mellettem, kísért, egy pillanatra sem tágítva, mintha részemmé akarna lenni, s talán azzá is lett.

Éjjelente sokszor néztem. Elborzadva, gyönyörködve. Ő sosem aludt. Rettegtem, hogy egyszer rám is rám ront, ugyanakkor csodáltam a roppant erőt. Megölhetett, s felfalhatott volna, mégsem tette – engem elevenen zabált. Uralkodott rajtam, fölém kerekedett, s én imádtam, rettegtem, vonzott és undorított. Csapzott bundájából a rothadás bűze áradt, rút volt és gyönyörű, hűséges és gonosz. Halhatatlannak hatott. Szennyes vére és sötét lelke a legősibb istenek műve volt. Szíve, mint egy jégtömb, irgalmat nem ismert. A társam volt, egy démon − ugyanakkor nagyon is emberi.

A fenevad mellettem haladt, de ma már tudom; valójában ő vezetett. Mutatta az utat a kietlen földön, egyre mélyebbre a sötétségbe, a rettentő vidéken, hol a halál az úr. Szemeimben izzott a tekintete, belém ivódott dögszaga, megbabonázott, irányított, vért itatott velem és nyers húst etetett. Lelkem sötét lett, mint az övé, olyanná lettem én magam − démoni, gonosz, kegyetlen. Vérre szomjazva, dögre éhezve, egyre szomjasabb és egyre éhesebb. Mohó, vad és telhetetlen. A rabszolgája lettem, ösztönlény, ő pedig a mesterem. Ma már a nevét is tudom. Úgy hívják; Gyűlölet. Elaltattam a fenevadat, de bennem szunnyad még ma is, s én csak remélhetem, hogy álma örök lesz, és nem ébred majd fel megint.

-Kalocsay Rica-