A fenevad

     A pusztulás földjén járva találtam rá. Vagy ő rám, már nem tudom. Dögét marcangolva morgott, hörgött, csak zabált, szennyes vér csorgott, és húscafatok lógtak koszosfehér fogsorán. Szemében vörös fény izzott, ahogy rám pillantott, orrát ráncolva rám mordult, majd falt tovább. De fél szemét rajtam tartotta. Izmai, egész teste megfeszült, ugrásra készen, ha harcba szállnék, hogy zsákmányát elvegyem. Fülei hátra csapva, állkapcsa, mint valami satu, s a hatalmas metszőfogak csak úgy vájták a vér útját a még meleg testben. Tépte, szaggatta a húst, s már nyelte is. Karmaival támasztotta magát, ahogy a testnek feszült újra és újra a döghalom tetején. Torkán csak úgy csúszott a falat, egyik a másik után, mint akinek sosem elég. Szinte láttam, ahogy nőtt minden falattal a behemót test a csapzott szőr alatt. Néztem sokáig, és ő csak zabált. Fogai, ahogy csontot értek, mordult megint, és küzdött a tetemmel, a csont roppant, és véres pofájába újabb falat került.

Valahogy ismerős volt. Mohósága, az ösztön és düh elegye, az ereje és éhsége… Vonzotta a tekintetem. Majd, ahogy végzett, minden izma még inkább megfeszült, elrugaszkodott, és a levegőben szinte úszva közeledett a roppant test. Mellém ugrott, majd úgy indultunk tovább, együtt, mint két régi jó barát. Sziklák között, szakadékok sötét mélyén, bűzlő mocsarakon át. Az enyészet völgyében, a halál hegyormán. Csak jött mellettem, kísért, egy pillanatra sem tágítva, mintha részemmé akarna lenni, s talán azzá is lett.

Éjjelente sokszor néztem. Elborzadva, gyönyörködve. Ő sosem aludt. Rettegtem, hogy egyszer rám is rám ront, ugyanakkor csodáltam a roppant erőt. Megölhetett, s felfalhatott volna, mégsem tette – engem elevenen zabált. Uralkodott rajtam, fölém kerekedett, s én imádtam, rettegtem, vonzott és undorított. Csapzott bundájából a rothadás bűze áradt, rút volt és gyönyörű, hűséges és gonosz. Halhatatlannak hatott. Szennyes vére és sötét lelke a legősibb istenek műve volt. Szíve, mint egy jégtömb, irgalmat nem ismert. A társam volt, egy démon − ugyanakkor nagyon is emberi.

A fenevad mellettem haladt, de ma már tudom; valójában ő vezetett. Mutatta az utat a kietlen földön, egyre mélyebbre a sötétségbe, a rettentő vidéken, hol a halál az úr. Szemeimben izzott a tekintete, belém ivódott dögszaga, megbabonázott, irányított, vért itatott velem és nyers húst etetett. Lelkem sötét lett, mint az övé, olyanná lettem én magam − démoni, gonosz, kegyetlen. Vérre szomjazva, dögre éhezve, egyre szomjasabb és egyre éhesebb. Mohó, vad és telhetetlen. A rabszolgája lettem, ösztönlény, ő pedig a mesterem. Ma már a nevét is tudom. Úgy hívják; Gyűlölet. Elaltattam a fenevadat, de bennem szunnyad még ma is, s én csak remélhetem, hogy álma örök lesz, és nem ébred majd fel megint.

-Kalocsay Rica-