Nyüzsög, pezseg,
forog, zajong, örvénylik, világít, vibrál, él és lüktet ez a város. Hangjaival,
fényeivel beszippant, hogy többé nem menekülsz. Ezerszemű betonóriásai föléd
nyúlnak, rád telepszenek: bekebelez, magába zár, magába olvaszt. A része
leszel. Megmutatja, milyen kicsi vagy. Csak egy aprócska sejt. De benne!
Testének része. Lüktetésére dobban a szíved, és pörögsz, és nyüzsögsz, és élsz,
mint még soha. Nappal közönyös arccal, rohanva, szinte gépiesen, monoton
létezve. A tömegbe olvadva, láthatatlanná válva. Éjjel magadból kivetkőzve,
csak hagyva, hogy sodorjon, vezessen, az sem számít, hova. Hogy előhívja azt az
éned, amelyről nem is tudtál addig. Szinte megbontja tudatod, de nem bánod, nem
számít. Mert élsz, mint korábban még soha. És sosem alszol. Mert a város sem
alszik.
Itt nem vagy
idegen, bárhonnan jöttél is, tulajdon gyermekeként keblére ölel, s mint jó
anya, már táplál is. És táplálkozik, lélegzik, dalol és táncol. Megsemmisít,
majd újjáéleszt. Erős és büszke, akár hantjából is feltámad, ha kell. Ezer arca
van, millió színe, dallama van, saját hangja, és hív, el nem ereszt. Egyszer
csodálod, máskor megrémít, néha elborzaszt, máskor úgy érzed, őt kerested
mindig. Elhagyhatod, akár a világ másik felére is futhatsz, ő mégsem ereszt
többé. Gondolataid visszajárnak bárhonnan, és álmodban is újra itt vagy.
Lármáját vágyod a csendben, forgatagát keresed a kihalt térben, fényeit kívánod
a sötétben, s a nyugalom már túl üres. Nélküle semmi sem ugyanaz. Ha egyszer
megérintett, örökre rabja maradsz.
Napjaid
megszokott ütemébe újra és újra belezavar túlpörgött ritmusa. Megdermedsz egy
pillanatra, tekinteted a semmibe réved − már ott sem vagy igazán. Itt vagy −
nem menekülsz soha. Egy külön világ, szinte másik bolygó. Óriási és energikus.
Nevére hatalmasat dobban a szíved, szemed felcsillan – máris indulnál vissza.
Félsz tőle, mégis vágyod. És halkan, talán észre sem veszed, dúdolgatsz egy
régi dalt: New York, New York…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése