Éhség

 Nem mozdult. Egész beleveszett az éj sötétjébe, csak szemei – mint két borostyánkő – árulhatták volna el, de amint a lány közelebb ért, azokat is becsukta, így végképp eggyé vált az éjszakával. A része lett. Izmos teste úgy simult a bokrok mögött álló fehér kőfalhoz, mintha abból nőtt volna ki. Mintha csak egy dombormű lenne, valami, ami oda való… A Hold gyengéd ezüstsugarai finoman cirógatták fehér bőrét. Továbbra is szinte teljesen mozdulatlanul, mélyet lélegzett; magába szívta a közeledő hajnal oly ismerős illatát. Betöltötte érzékeit a fűszálakon remegő harmatcseppek, a vén fák törzsén a moha, távolabbról a rózsabokrok, a közeli tó partján a nedves föld és kövek, valamint a lány szolid parfümillatának elegye. A szépség illata lebegett a lány után, ahogy apró, de sietős léptekkel elhaladt előtte. Cipőjének tűsarkai sűrűn koppantak a keskeny járda kövén, visszhangozva az éj csendjében. Hagyta, hadd távolodjon el egy kicsit, közben, mintegy étvágygerjesztőként ismét mélyen magába szívta a finom, szűzies illatot. Szemei szinte ragyogtak, ahogy szemhéjait lassan újra felnyitotta. Majd egyetlen villanás alatt már ott is termett mögötte. A lány megérezhetett, vagy meghallhatott valamit, mert hirtelen riadtan megtorpant. Alacsony volt, törékeny. Hosszú, sötét haja lágy hullámokban omlott a vállára, majd onnan le, majdnem a derekáig. Micsoda felelőtlenség! – gondolta. – Egy fiatal, csinos nő, ilyenkor, egyedül… ezen a környéken.

A lány lassan fordult meg, miközben apró, de egyre erősödő remegés uralkodott el tagjain. Szemei hatalmasra nyíltak, ahogy lassan felnézett rá, majd az arcát is felé emelte, és ajkai már nyíltak is… A kitörni készülő sikoly azonban már nem hagyhatta el őket.

– Shhh – csitította, habár a lány addigra már bűvös tekintete fogságába esett; se mozdulni, se szólni nem tudott, bárhogy szeretett volna sikoltva rohanni az alabástromszín bőrű, sárgásan ragyogó szemű idegen elől. A vámpír kissé oldalra döntötte a fejét, csak lassan, közben holtsápadt arcára egy hátborzongatóan hideg mosoly ült ki. Annyira gyönyörű volt, olyan törékeny, védtelen, sebezhető. Formás, szép ívű ajkai résnyire még mindig nyitva voltak, még mindig tágra nyílt szemekkel, rettegéssel telt tekintettel meredt a vámpírra, szeme sarkában pedig egy könnycsepp remegett. Szegény, ártatlan teremtés – gondolta. Épp csak rosszkor volt rossz helyen. Minden bizonnyal meg is sajnálta volna, a szíve szakadt volna meg érte… ha még lett volna szíve. De az a szerv, mely valamikor teste motorjaként oly erősen, szívósan dobogott, mára pusztán egy jégtömb volt. Így őt sem érdekelte más, csak a lány nyakán az ütőér íncsiklandó pulzálása, csak a zsigerei legmélyéről előtörő elemi erejű vágy, melyet egyedül a vér csillapíthatott. Csak az egyre erősödő fájdalom, amint a gyomra összeszűkülve görcsbe rándult, csak az elviselhetetlenségig fokozódó viszkető bizsergés az ínyében, ahogy a szemfogai egyre csak nőttek, már kikandikálva ajkai mögül. Tudata beszűkült, s abban a pillanatban eltűnt belőle a legcsekélyebb nyoma is egykori emberi mivoltának. Csak az ösztön volt, az éhség, csak az elviselhetetlen, pusztító vágy…

A tűhegyes fogak könnyedén hatoltak át a lány finom bőrén, őt pedig máris hatalmába kerítette a már-már kéjes bódulat, amint a fémes íz szétáradt a szájában, majd a vér melege belülről egyre inkább elborította a testét. A melegség egyre inkább szétáradt benne, minden pórusába. A kínzó éhség tovaillant, s ő máris új erőre kapott. Az imént még a lány ereiben áramló vér immár az ő része lett, az utolsó cseppig, néhány pillanatra ismét a valódi élet illúzióját adva. Megint a lányra nézett. Alig pár pillanattal korábban még szép volt, riadt és annyira eleven… Most már halott volt, holtabb, mint ő; tekintete üres, bőre szürkésfehér, teste; minden izma ernyedt. Talán meg is sajnálta volna, talán a szíve szakadt volna meg érte… Így viszont csak – mint az elfogyasztott uzsonna kiürült zacskóját – félre dobta az élettelen testet, és már el is tűnt a közelgő hajnal elől.