A tükörből
az arc néha idegenként tekint vissza rám; vonásaiban már nem találom önmagam.
Eltűnődöm, vajon hová tűnt belőlem a lendület, a lelkesedés, a mindig tenni
akarás. Az életigenlés, a bolondos fiatalság. Hová illant el ajkaimról a mosoly
és szemeimből a fény? Mikor párolgott el belőlem ilyen kínzó-maradéktalanul az
élet?
Valaha
rohanó patak voltam, sebes, tisztavizű. Kacagva-csobogva törtem utam gyökerek,
gallyak, kövek és földrögök között. Majd lettem fiatal folyó; bővizű, erős
sodrású és olyan eleven. Partjaim közt hömpölyögtem, néha azt sem tudván merre,
mi cél felé, de haladtam szüntelen. Áradtam is olykor, mikor a vizek
jégbilincsét feloldotta a nap. Igéztem, ihlettem, sodortam; hol rombolva, hol
építve, de bárhogyan is – téve.
Most kiszélesedett
medremben, megszelídülve csak haladok, lassan, mint az idő, mikor várunk
valamit. Sietnem nincs hova. Nem vonzanak már az új tájak, nem hív gátat törni
vágy. Csak haladok kedvtelenül, lomhán, cipelve ólmos hulladékom: erdők
elvesztett gallyait, szeméttelepek mocskát, fájó idők, bánatok könnyeit, saját
elfúló sóhajom, a halálba menekülők utolsó jajszavát. Nyugodt, sima vizem
szenvtelen tükrözi az eget; olykor komor fellegek hadát, máskor szikrázó napot.
Nem csipkézem már a képet szertelen csacsogva műalkotásommá… csupán
visszatükrözöm.
Csak megyek
– nap nap után, ugyanúgy – monoton. S vágyam csak megérkezni. Valahol előttem
ott a tenger, tudom! Lágy vizébe tolulni vágyom; eggyé válni a végtelennel,
hogy már mennem se kelljen, csak sodorjon hulláma, hogy feloldódjak, semmivé
váljak benne. Oda tartok, s addig is egyéb cél és vágy híján olykor magamban
elmerengek: vajon mikor, hogyan, mitől lettem ez a céltalan vén folyó? Melyik
gát tört meg, melyik táj lohasztotta kedvem? Melyik sziklapart hasította ki
lelkem zubogó vizem tajtékai közül? Vajon mikor tűntem el önmagamból éppen én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése